Kaszás Kornél írása

Hangulat és atmoszféra tekintetében egyértelmű David Lowery sikere, aki írta és rendezte is az Ain’t Them Bodies Saints című krimi-drámát, ami egyébként a western jegyeit is magán hordozza. A lassú tempó, a melankolikus zenei betétek, a kitartott pillanatok és persze a texasi vidék mind-mind azon munkálkodnak, hogy csípőnkön érezzük a pisztolytáska szorítását. A déli, sárgás, piszkos képek lassan, de annál biztosabban bújnak belénk, hogy a képernyő előtt ülve is magunkba szívhassuk a lőportól, virágszirmoktól és pénztől bűzlő levegőt.

Bob Muldoonnak (Casey Affleck) is a pénz az isten, hiszen bármi áron megszerzi azt. Még a rácsok mögött töltött zombi-lét sem lehet elég undorító ahhoz, hogy ne törvénytelen úton jusson a zöldhasúhoz. Még az imádott nőért sem hajlandó a kitaposott ösvényre lépni, pedig Ruth Guthrie (Rooney Mara) egyértelműen megérdemelné. Nem csak a környék legszebb lánya, de odaadóan szereti a férfit.

Szerelmét azzal nyomatékosítja, hogy kislányt szül a férfinak, aki erről már a börtönben értesül. Innentől kezdve pedig az egyedülálló anyát csodálhatjuk, akit Rooney Mara nagyon hitelesen formál, kockáról kockára. Nem mintha Casey Affleck nem mozogna otthonosan a texasi tanyák világában. Sőt. Casey Affleck olyan, mintha cowboy kalapban jött volna világra.

De hiába, a karakterek, hiába a hangulat, ha már a sztori elején, mint átlőtt függöny, ott lebeg a történet vége. A várakozás és vágyakozás egyvelege, a nőért folyó küzdelem, a szörnyű, de kiszámítható sorsot vetítik előre. Mert Ben Foster ilyen aranyló bajusszal és pláne a gyengéd, helyi sheriff szerepében, nem vérezhet el Texas földjén.

Meghalhat egy apa, meghalhat az antihős, de a törvény embere nem veszíthet csatát. A szerelemben viszont igen, mert a szerelem egészen más. Ott lehet, hogy az löki magasba az ágyékát, aki pofátlanul cikázott a törvénnyel szemben és, ha úgy hozta az élet, egyszerűen átlépte a küszöböt és kisétált az ajtón.

(fotó: cinemum.net)