Természetesen ezúttal is Helgét, a Hansen-család fejét játszod. Változott, változhatott-e a darab értelmezése, a te szerepformálásod a régi előadáshoz képest?

A darab éle, a benne felvetett probléma- és konfliktushelyzet ugyanolyan metsző és eleven ma is. Nyolc év alatt nem lett őszintébb a világ. És így Az ünnep témája sem évült el. Ami számomra 2006-ban és ma is a legfontosabb a darab üzenetéből, az a szembesítés-szembesülés parancsa. Szembesítésre, szembesülésre mindig szükség van, mert ezek nélkül a világ egész egyszerűen kibillen morális egyensúlyából; vagyis hazug marad. Hazug – és ez által embertelen is. Ha nem történnek meg a szembesítés aktusai, akkor minden stabil értékrend megkérdőjeleződik, az emberek jogot formálnak maguknak az erőszakra, a másik eltiprására, lelki és fizikai elpusztítására.

Ebből következik, hogy az elhallgatás, a szembe-nem-nézés ugyanolyan bűn, mint a tényleges rosszcselekedet, a konkrét pusztítás…

Így van. Az elhallgatás, a tagadás nemcsak gyengeség, hanem bizonyos szituációkban katasztrófához is vezethet.

De az, amit elárultál sejteti, hogy dühítően őszinte darabról van szó…

Mert az is: dühítően őszinte. Az ünnep minden alkotója úgy dolgozik, mint a boncoló orvosok. Úgy mutatják fel az alakok drámai lényét, hogy pengeéles késsel lemetszik a „páciens” látható, valódi arcát, aztán kifordítják, majd ezt a „belső arcot” mintegy visszájával kifelé tapasztják vissza a betegre.

És van fájdalomcsillapítás?

Hát ez az, hogy nincs! És ez ugyancsak fontos Az ünnepben: nincs, nem szabad, hogy legyen altató vagy fájdalomcsillapító. Mert ha lenne, akkor az már megint hazugság, csúsztatás, önáltatás, „erkölcsi kiskapu-keresés” lenne.

Színészileg is megterhelő lehet próbálni…

Szakmailag nehéz, mert ezer százalékos színészi jelenlétet követel. De emberileg tulajdonképpen gyönyörteli próbálni, mert ritkán szembesülünk ilyen hőfokú, ilyen intenzitású és mélységű, már-már betegesen őszinte darabbal.

A teljes interjút a szinhaz.hu-n olvashatják.

(fotó: life.hu, forrás: szinhaz.hu)