Reggel kijövünk a lakásból, és a házban kapásból összefutunk az alattunk lakókkal: négy fő. Elsétálunk a buszmegállóig – ha szerencsések vagyunk, és a házunkhoz közel áll meg a busz, csak egy-két sarkot kell addig megtennünk, ekkor újabb nyolc ember mellett mentünk el. A megálló és a busz is természetesen tömve van ilyenkor hajnalban, de csak a szorosan körülöttünk állók vannak tízen. Plusz a buszsofőr, akinek bemutattuk a bérletünket. Leszállunk, átmegyünk néhány zebrán, benézünk a pirosnál dekkoló autókba: tizenhárom, meg ketten gyerekülésben. Beérünk az iskolába vagy a munkahelyre, belebotlunk a kollégákba, köszönünk is, ha épp észrevesszük őket a még csupán félig nyitott szemeink alól. Három, velük beszéltünk először ma. Előttük harmincnyolc emberrel találkoztunk, és ki tudja, köztük volt-e életünk szerelme, a jövőbeli munkaadónk, vagy éppen kukás, aki a mi szemetünket üríti. Valószínűleg egyre sem emlékszünk közülük, de legfeljebb egyre – igen, az a furcsa, piros hajú lány a buszról, na, ő megmaradt. De mi lenne, ha…

Ezt a kérdést tette fel magának az a csapat is, aki október tizenötödikére világszerte szemkontaktus-kísérletet hirdetett meg. A kísérlet lényege annyi, hogy a résztvevők pokrócokkal és ülőpárnákkal felszerelkezve keressenek maguknak egy szimpatikus nyilvános teret, és ott leülve invitáljanak meg idegen járókelőket egy-egy percnyi szemkontaktusra. Argentínától Észtországig, Ausztráliától Svájcig több mint harminc ország közel hetven városa fog részt venni az eseményen – köztük Budapest is. Ha nem tetszik, hogy annyi izgalmas embert szalasztasz el naponta, vagy csak szeretnéd, hogy jó mélyen a szemébe nézhess valakinek, a kísérleten a helyed október második csütörtökén.

gL

(Fotó: bluedandelionnews.com)